Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


BETEGSÉGEK ÜZENTE

 

Betegségek
 
Fel kell ismernünk, hogy nemcsak húsnak, csontoknak, idegeknek, agyvelőnek, bőrnek stb. vagyunk a képződményei, hanem valójában alakot öltött szellem vagyunk.
A világmindenségben minden gondolatból lett teremtve, szellemből született."
  A test a lélek ruhája. Azt az alapelvet, hogy a szellem uralkodik az anyag felett, teljesen a magunkévá kell tennünk, ha meg akarunk tanulni gyógyító szellemi befolyást gyakorolni testünkre, sőt ezen túlmenően: uralkodni akarunk sorsunk felett.
   Eredetünk a szellemből fakad; testünk csak a szellem megjelenési formája. Ha tehát egészségügyi vagy anyagi valóságunkban változtatni akarunk a tényeken, akkor a bennünk élő szellemi A gondolat rendkívül fontos szerepet játszik életünkbe. Gondolataink befolyásolják például közérzetünket.
    
Minden ember tudja, hogy a bánat, gond, harag, gyűlölet hátrányosan befolyásolhatja testi teljesítőképességét. Azt is tudjuk, hogy egy kedvező hír összes élettevékenységünket, tetterőnket jelentősen fokozhatja. Teljesítő képesnek és erősnek érezzük magunkat  a pozítív hatására. Ha azonban szomorú hír lep meg bennünket - jogosan mondjuk: "lesújtó" hírnek -, akkor megfigyelhetjük, hogy testileg letörtnek érezzük magunkat, és energiaszintünk lényegesen csökken erőforrásokhoz kell fordulnunk. Azt is szokták mondani, hogy valaki "megdermedt a félelemtől". A félelmet Például "elsárgult az irigységtől". Ma már tudjuk, hogy az irigység máj- és epe-rendellenességeket okoz, és sárgasághoz is vezethet. Az "összetört szívvel meghalni" kifejezés is nagyon találó. Bánattal teli gondolatok a legsúlyosabb veszélynek és károsodásnak tehetik ki a okozó gondolatok valóban megakadályozhatnak minket abban, hogy egy lépést is tegyünk; valóban megdermedünk a félelemtől. Tehát szervi elváltozásokat élünk át csupán a gondolatok hatására.

 

Mind az orvostudomány, mind a népnyelv különböző
betegségekről beszél.

A köznyelvi szóhasználat igen világosan rámutat arra a szélesen elterjedt félreértésre,
amely a betegség fogalma mögött húzódik meg. A betegség olyan szó, amelyet tulajdonképpen
csak egyes számban használhatunk, a többes szám: betegségek, éppen
olyan értelmetlen, mint az egészség többes száma: egészségek. A betegség és az
egészség olyan fogalmak, amelyeket csak egyes számban használhatunk, hiszen az
ember állapotára vonatkoznak, és nem szervekre vagy testrészekre, amint az mindennapos
a mai nyelvhasználatban. A test sosem beteg vagy egészséges, a testben csak a
tudat információi fejeződnek ki.
A test semmit sem tesz magától, erről mindannyian
meggyőződhetünk, ha megtekintünk egy holttestet. Az élő ember teste működését
éppen annak a két nem anyagi természetű instanciának köszönheti, melyet tudatnak
(léleknek) és életnek (szellem) nevezünk. A testben a tudat információi manifesztálódnak,
s válnak ezáltal láthatóvá. A tudat úgy viszonyul a testhez, mint a rádióműsor
a rádióvevőhöz. Miután a tudat nem anyagi jellegű, önálló minőség, természetesen
független a test bármely termékétől, sőt annak lététől is. Ami egy élőlény testében
történik, mindenkor egy megfelelő információ kifejezése, illetve egy megfelelő kép


Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez

összesűrűsödése (a kép görögül eidolon, s ez megfelel az „idea” fogalmának is). Az,
hogy a pulzus, a szív bizonyos ritmust követ, hogy a test hőmérséklete állandó, hogy
a mirigyek hormonokat ürítenek vagy a test ellenanyagokat termel, nem magyarázható
magából az anyagból. A test működése összességében azoktól az információktól
függ, amelyeknek kiindulópontja az emberi tudat. A legkülönbözőbb testműködések
harmonikus összjátéka során jön létre azután az a minta, amelyet egészségnek nevezünk.
Ha valamely testfunkció letér a pályáról, ezzel többé-kevésbé ezt a harmóniát
veszélyezteti, ezért ilyenkor betegségről beszélünk.

A betegség tehát azt jelenti, hogy letértünk a harmónia útjáról, illetve kérdésessé
tettünk egy addig kiegyensúlyozott rendet (később látni fogjuk, hogy más szemszögből
a betegség tulajdonképpen ennek az egyensúlynak a helyreállítása). A harmónia
zavara azonban a tudatban, az információk szintjén áll fenn, a testben csak megmutatkozik.

A test ily módon csak egy megjelenítési vagy megvalósítási szint, amely a
tudatban lejátszódó folyamatokat és változásokat tükrözi. Miként az anyagi világ sem
más, mint színpad, amelyen az ősképek formát öltenek, s ezáltal példázat, analóg
módon a test sem más, mint az a színpad, amelyen a tudat képei jelennek meg. Így,
ha egy ember tudati világa kizökken egyensúlyából, ez testi tünetekben lesz látható és
átélhető a számára. Félrevezető tehát azt állítani, hogy a test beteg; beteg csak az em
  ber lehet – s betegsége testében jelentkezik tünetként
. (Ha egy tragédiát bemutatnak,
akkor sem a színpad tragikus, hanem a darab!)

Sokféle tünet létezik – de mindegyik ugyanazt a történést fejezi ki; azt, amit betegségnek
nevezünk, s ami mindig is az emberi tudatban játszódik le
. Tudat nélkül a
test nem élhet s így „beteg” sem lehet. Itt szeretnénk tisztázni, hogy szemléletünkben
nincsen helye a betegségek ma szokásos osztályozásának – szomatikus, pszichoszomatikus,
pszichés és elmebetegségekre. E felosztás a betegségek megértését sokkal
inkább akadályozza, mintsem megkönnyítené.

Szemléletmódunk leginkább a pszichoszomatikus modellnek felel meg, mindenesetre
azzal a különbséggel, hogy mi ezt a látásmódot használjuk minden szimptóma
esetében, s kivételt nem ismerünk el. A „szomatikus”/„pszichés” különbségtétel legfeljebb
arra a szintre vonatkozhat, amelyen valamely tünet manifesztálódik – nem
használható azonban a betegség lokalizálására. Az „elmebetegség” ókori fogalma
teljességgel félrevezető, az elme (szellem) nem tud megbetegedni – a betegségek e
csoportjában olyan tünetekről van szó, amelyek a psziché, tehát az emberi tudat
szintjén manifesztálódnak.


Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez


Azzal, hogy fogalmi különbséget teszünk a betegség (tudati szint) és a tünet (testi
szint) között, a betegséggel kapcsolatos szemléletmódunk szükségszerűen eltolódik a
ma közkeletű módszerekről, azaz a testi történések analíziséről a pszichés területnek
ebben az összefüggésben ma korántsem közkeletű vagy megszokott vizsgálatára. Úgy
járunk el, mint az a kritikus, aki a rossz színművet nem a díszlet, a berendezés vagy a
színészek elemzésén, megváltoztatásán keresztül kívánja megközelíteni, hanem közvetlenül
a darabot magát vizsgálja.

Ha valakinek valamely tünet manifesztálódik a testében, ez (többé-kevésbé) magára
vonja az illető
figyelmét, s ezzel megszakítja addigi életútja folyamatosságát.
A
tünet jelzés, amely magára irányítja figyelmünket, érdeklődésünket, energiáinkat, s
kérdésessé teszi testünk addigi egyensúlyát. A tünetre oda kell figyelnünk – akár akarunk,
akár nem.

Életünk e kívülről jövő megszakítását zavarként érzékeljük, s leginkább egy a célunk:
megszabadulni ettől a zavaró valamitől (magától a zavartól). Nem akarjuk,
hogy zavarjanak bennünket – s ezzel kezdetét veszi a tünet elleni küzdelem. Ez a


küzdelem azonban maga is foglalkozás, odafordulás valamihez – így a tünet mindig
eléri, hogy foglalkozzunk vele.

Hippokratész óta az orvostudomány mást sem tesz, mint bebeszéli a betegnek,
hogy a tünet egy többé-kevésbé véletlen jelenség, melynek okát funkcionális folyamatokban
kell keresnünk, s e funkcionális folyamatok kutatása a tudomány feladata.
Az orvostudomány gondosan kerüli a tünetek értelmezését, s ezzel mind a tünetet,
mind a betegséget a jelentéktelenség birodalmába száműzi. Ezzel viszont a jelzés
elveszíti tulajdonképpeni funkcióját – a tünetből jelentés nélküli jelzés lett.

Hogy mindezt megvilágítsuk, nézzünk egy hasonlatot: egy autó műszerfalán különböző
ellenőrző
lámpák vannak, amelyek akkor villannak fel, ha a gépkocsi valamelyik
fontos funkcióját nem teljesíti előírásszerűen. Ha tehát konkrét esetben egy út
során felvillan az egyik jelzőlámpa, ennek semmiképpen sem örülünk. A jelzés arra
késztet bennünket, hogy utunkat megszakítsuk. Érthető nyugtalanságunk ellenére
ostobaság lenne, ha a jelzőlámpára lennénk dühösek; végül is csak egy olyan eseményről
informál bennünket, amelyet egyébként nem vettünk volna ilyen hamar észre,
hiszen egy számunkra „láthatatlan” területen zajlik. Így a jelzőlámpa felvillanása
arra késztet bennünket, hogy kihívjunk egy autószerelőt, s beavatkozásával elérjük,
hogy a lámpa ne villogjon többé, s így nyugodtan utazhassunk tovább. Ugyanakkor


Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez

igencsak haragudnánk az autószerelőre, ha célunkat – vagyis hogy a lámpa ne égjen –
úgy valósítaná meg, hogy kicsavarná az égőt. Bár a jelzőlámpa nem villogna többé –
s mi tulajdonképpen ezt akartuk –, megítélésünk szerint a módszer, amely az eredményhez
vezetett, mégis túlságosan felületes lenne. Ésszerűbbnek tartjuk, ha a lámpa
felvillanását feleslegessé tesszük, ahelyett hogy megakadályoznánk. Ehhez azonban
el kell szakadnunk gondolatban a lámpától, s a mögötte lévő berendezésekre kell
összpontosítanunk, hogy rájöjjünk, tulajdonképpen mi nincs rendben. A jelzőlámpa
felvillanásával csak figyelmeztetni akart bennünket, hogy ezt a kérdést feltegyük.

Ami példánkban a jelzőlámpa volt, témánkban az a tünet. Bármi manifesztálódjék
is tünetként a testünkben, az mindig egy láthatatlan folyamat látható kifejeződése,
mely jelző
funkciója által arra kíván figyelmeztetni bennünket, hogy szakítsuk meg
utunkat, mert valami nincs rendben, s kérdezzünk rá, mi is az. Itt is ostobaság haragudni
a tünetre, s éppenséggel abszurd, ha úgy akarjuk kikapcsolni, hogy megakadályozzuk
manifesztációját. A tünetet nem kell megakadályozni megjelenésében, hanem
feleslegessé kell tenni. Ehhez azonban tekintetünket el kell fordítanunk a tünetről,
s mélyebbre kell néznünk, hogy megtanuljuk megérteni, mi az, amire a tünet figyelmeztet.



Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez

Az orvostudomány problémája éppen az, hogy képtelen erre a lépésre, minthogy
túlságosan is megigézte a tünet. Ezért aztán azonosnak tartja a tünetet és a betegséget,
azaz, nem tudja a formát a tartalomtól elválasztani. Így költséges technikáival kezeli
az emberi szerveket és testrészeket – és sohasem az embert, aki beteg. Alig várja,
hogy elérkezzék az az idő, amikor minden tünetet csírájában tud elfojtani, s nem kérdi,
lehetséges-e, értelmes-e ez a cél. Elképesztő, milyen kevéssé tudja kijózanítani őt
a valóság e meglehetősen kérdéses célra irányuló hajtóvadászat eufóriájából. Végül is
a betegek száma az úgynevezett modern, fejlett orvostudomány színre lépésével még
az egy százalék törtrészével sem csökkent. Időtlen idők óta ugyanannyi a beteg – csak
a tünetek változnak. E kijózanító tényt olyan statisztikákkal próbálják elködösíteni,
amelyek csak meghatározott tünetcsoportokra vonatkoznak. Így például büszkén kijelentik,
hogy legyőzték a fertőzéses betegségeket, anélkül hogy egy szóval is említenék,
melyek azok a tünetek, amelyek mind jelentőségük, mind gyakoriságuk tekintetében
ugyanezen időszakban megszaporodtak.

Egy szemlélet csak akkor lehet őszinte, ha tünetek helyett a „betegséget mint állapotot”
vizsgálja, mert ez az állapot bizony nem szorult vissza, s biztonsággal mondhatjuk,
hogy a jövőben sem fog visszaszorulni. A betegség állapota, éppúgy, mint a
halál, mélyen az emberi létben gyökerezik, s ártatlan funkcionális trükkökkel nem


Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez

lehet az emberi világból kiiktatni. Ha a betegség és a halál nagyságát, méltóságát felfognánk,
ennek fényében azt is látnánk, milyen nevetséges és korcs minden erőfeszítésünk,
amely a fentiek legyőzésére tör. Természetesen védekezhetünk, amennyiben
illúzióinkat nem adjuk fel, s továbbra is hiszünk saját nagyságunkban, mindenhatóságunkban,
s a betegséget és a halált puszta funkciókká degradáljuk.

Foglaljuk össze még egyszer: a betegség olyan emberi állapot, amely arra utal,
hogy az érintett személy tudatában valami nincs rendben, illetve nem harmonizál.
A
belső egyensúly elvesztése a testben tünetként manifesztálódik. A tünet ezáltal jelzés
s információhordozó, amely fellépésével életünk addigi folyását megakasztja, s arra
kényszerít bennünket, hogy figyelmet szenteljünk neki. A tünet azt jelzi, hogy emberként,
lelkes Lényként vagyunk betegek, azaz, belső lelki erőink zökkentek ki egyensúlyukból.
A tünet tudatja velünk, hogy valamire szükségünk van. „Mire van szüksége?”
– kérdezték régebben a beteget, de az mindig azzal válaszolt, amije volt: „Fájdalmaim
vannak.”

Manapság már áttértek arra, hogy rögtön azt kérdezik: „Mi a baja?” Ha közelebbről
megvizsgáljuk, ez a kétféle kérdésfeltevés – egyszer, hogy „Mire van szüksége?”,
másodjára, hogy „Mi a baja?” – igen tanulságos. Mindkettő találó a beteg esetében. A
betegnek ugyanis mindig szüksége van valamire, méghozzá tudati szinten – ha nem


Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez

lenne szüksége semmire, egészséges lenne, azaz egész és teljes. Ha azonban boldogulásához
szüksége van valamire, akkor nem teljes, tehát beteg. E betegség a testben
abban a tünetben mutatkozik meg, amellyel a páciens bír. Így az, amivel valaki bír,
kifejezi azt, amire szükség lenne, amivel tehát nem bír. A tudatosság hiánya tünetet
termel.

Ha valaki felfogta a betegség és a tünet közötti különbséget, egy csapásra megváltozik
a betegséggel kapcsolatos alapállása, viszonya a betegséghez. A tünetben
többé nem esküdt ellenségét látja, melynek legyőzése, megsemmisítése elsődleges
célja, hanem felfedezi benne a partnert, aki segítségére lehet abban, hogy megtalálja
azt, amire szüksége van, s így a betegséget mint állapotot győzze le.

A tünet egyfajta
tanító, aki segítségünkre van abban, hogy saját fejlődésünkkel, tudatossá válásunkkal
törődjünk, ugyanakkor szigorú s könyörtelen, ha e fenti törvényt figyelmen kívül
hagyjuk. A betegségnek egyetlen célja van: hogy egészségessé váljunk.


A tünet közölheti velünk, mi hiányzik ehhez – ez azonban feltételezi, hogy értsünk
a tünetek nyelvén. E könyv feladata segíteni, hogy ismét elsajátítsuk a tünetek nyelvét.
Ismét elsajátítsuk – mondtuk, mert ez a nyelv régóta létezik, s nem kell feltalálni,
csak megtalálni. Nyelvünk teljes egészében pszichoszomatikus, ami annyit jelent,
hogy a nyelv ismeri a test és psziché összefüggéseit. Ha újra elsajátítjuk, hogyan kell


Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez

meghallanunk nyelvünk e kétértelműségét, hamarosan meghalljuk s meg is értjük
tüneteink beszédét. Tüneteink többet s fontosabbat közölnek velünk, mint embertársaink,
mert intimebb partnerek, teljességgel hozzánk tartoznak, s ők az egyedüliek,
akik valóban ismernek bennünket.

Azt az őszinteséget viszont, amely ezáltal létrejön, nem könnyű elviselni. Legjobb
barátunk sosem merné a valóságot oly kendőzetlenül s őszintén szemünkbe mondani,
amint azt tüneteink teszik.
Nem csoda hát, ha a tünetek nyelvét elfelejtettük – az
őszintétlenség ugyanis mindig kellemesebb! Ám tüneteink nem tűnnek el pusztán
attól, hogy melléhallunk, vagy nem értjük meg őket. Valamilyen módon mindig foglalkoztatnak
bennünket. Ha elég bátorságunk van hozzá, hogy hallgassunk rájuk,
hogy kommunikációba lépjünk velük, tévedhetetlen tanítóink lesznek a valódi gyógyulás
felé vezető úton. Azzal, hogy tudtunkra adják, mi hiányzik nekünk, hogy
megismertetnek azzal, amit tudatosítanunk és integrálnunk kell, esélyt kínálnak arra,
hogy tüneteink a tanulás és a tudatosulás folyamatában feleslegessé váljanak.

És ebben rejlik a különbség a betegség leküzdése és a betegség transzmutációja
(átváltoztatása) között. A tünet leküzdése sosem vezet gyógyuláshoz, ahhoz kizárólag
a betegség transzmutációja révén juthatunk el. A gyógyulás, az egészség már nyelvi
síkon is azt előfeltételezi, hogy egész-ségesebbek, azaz egészebbek, teljesebbek let



Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez

tünk. (Tehát közelebb kerülünk az egészhez, a tejeshez.) A gyógyulás tehát mindig
ehhez az egészhez, a tudat eme teljességéhez való közeledést jelenti, amit megvilágosodásnak
is nevezünk. Tudatunk tágulása nélkül a gyógyulás nem lehetséges, hiszen a
gyógyulás mindig valami hiányzó tudati bekebelezését jelenti. A betegség és a gyógyulás
olyan fogalompár, mely kizárólag a tudatra vonatkozik, a testre nem alkalmazható
– a test nem lehet sem beteg, sem egészséges. A testben csak a megfelelő
tudatállapotok tükröződnek.


Egyedül ezen a ponton kapcsolódunk az akadémikus orvostudomány kritikájához.
Az orvostudomány gyógyulásról beszél anélkül, hogy bármiféle figyelmet szentelne
annak a szintnek, amelyen a gyógyulás egyáltalán megvalósulhat. Nem szándékunk
bírálni az orvostudomány kezelési módszereit mindaddig, amíg nem köti össze őket a
gyógyulás igényével. Az orvosi kezelés pusztán funkcionális intézkedésekre szorítkozik,
s mint ilyen se nem jó, se nem rossz, mindössze egy lehetséges beavatkozás az
anyagi síkján. Ezen a síkon az orvostudomány egyrészt megdöbbentően jó; módszereit
teljes egészében legfeljebb magunk részéről és sohasem mások számára kárhoztathatjuk.
Emögött ugyanis az a probléma áll, hogy a világot vajon funkcionális intézkedésekkel
akarjuk-e megváltoztatni, vagy az ilyen eljárás illuzórikus volta már
lelepleződött előttünk. Aki egyszer már átlátott a szitán, nem kell feltétlenül tovább


Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez

játssza a játszmát (bár semmi sem szól ellene!), ahhoz azonban nincsen joga, hogy
azért, mert ő
maga esetleg nem igényli ezt többé, másoktól is megvonja – végső soron
az is előrevisz, ha szembesülünk illúziónkkal!


Az ember útja a tökéletlenségből a teljességbe – a betegségből a gyógyulásba, a
kegyelem állapotába vezető út.