Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


GYÁSZ FELDOLGOZÁSA

https://youtu.be/qgsq5lUK3pw

 

„Sírva jössz a világra és körülötted mindenki

mosolyog.

Igyekezz úgy élni, hogy mosolyogva távozzál és

körülötted mindenki sírjon.”

(Hindu közmondás)

gyász1

Szeretettel köszöntelek tisztelt útkereső. Segítő kezet nyújtok feléd életed talán legnehezebb, legtitkosabb, legfélelmetesebb időszakán.

Segítek megismerni a halált, az elmúlást.

Segítek feldolgozni a gyászt, a veszteséget.

Segítek oldani a halál tabuját, megismerni a születés misztériumát.
Életünk legnagyobb Tanítója a Halál, mikor találkozunk vele, térdünk megroggyan, szemünkből könny fakad, szívünk össze facsarodik, jövő képünk, álmaink összetörnek. Életünk szétesik. Düh, harag, megkönnyebbülés, bűntudat mardossa szívünket, kínozza lelkünket.
Kérdések sokasága :

Hogyan tovább?

Mi lesz velem ?

Mi lesz velünk? - s így tovább.

Napok, hetek, hónapok telnek el mire fel fogjuk a veszteséget, s azt a fájó tényt hogy többet szerettünk már nem jön haza. Nincs többé. Úgymond egyedül maradtunk. A közös szokások, időtöltésék, napirendi pontok eltűnnek örökre. Életritmusunk napi rendünk, biztonságunk megszűnt. A talaj kicsúszott a lábunk alól.
“Sohasem veszíthetjük el, amiben egyszer örömünket leltük. Mindazok, akiket mélyen szeretünk, részünkké válnak.” (Helen Keller)

gyász

Akik igazán szerettek minket, egy percre se vágyják azt, hogy haláluk után szenvedjünk, boldogtalanok legyünk.
Amikor sírunk, siratunk vajon igazából kit is siratunk?
“Miért örülünk születés, és miért szomorkodunk temetés alkalmából? Mert nem mi vagyunk az érdekelt fél.” (Mark Twain)
Mi fáj legjobban a gyászban ?
Nem fogja többet a kezem. Nem hallom a hangját. Nem viccel velem. Nem zsörtölődik többet velem. Életem értelme volt. Célt adott az életemnek. Ki fog engem szeretni, megérteni. Stb....
“Vannak, akik úgy érzik, újjászületnek, ha valami nagy csapás – háború, nyomor – sújtja őket. Az elemi szükségletekhez való visszatérés fiatalító fürdőként hat rájuk; a halál szomszédságára van szükségük ahhoz, hogy újra megérezzék az élet ízét.” (Gustave Thibon: Jákob lajtorjája)
A gyász, veszteség feldolgozásának ajándéka

A szerelem létezése
“Kezdetben azt gondoltam, hogy a halálod
veszteség volt és pusztulás,
fájdalom és bánat, melyet aligha lehet elviselni.
Csak most kezdek rádöbbenni,
hogy az életed ajándék volt,
s egyre erősödő szeretet maradt utána.
A halál miatti elkeseredés
elpusztította magát a szeretetem tárgyát,
ám a halál ténye
nem pusztíthatja el mindazt, amit tőled kaptam.
Kezdek rádöbbenni, hogy az életedre kell gondolnom,
nem pedig a halálodra, és arra, hogy elmentél közülünk.”

(Marjorie Pizer)

A Halál a legnagyobb Tanítónk, ellenszere a szeretet. Az élet szeretete. A rend, és a rendszer felismerése. A ciklus, a körforgás felismerése. Porból lettél és porrá leszel.

“Van egy kapocs ég és föld között… ha ezt a kapcsot megtalálod, minden értelmessé válik, még a halál is. Ha viszont nem leled meg, minden értelmét veszti, az élet is.” (The Other Side of Heaven)
Gyere velem egy nagy utazásra.

gyasz-feloldasa.jpg

  

 

 Az   élet Nagy Tanítójával ,aki találkozik annak térde meg roggyan , szeme nem mared szárazon , szíve össze facsarodik ,s a fény eltünik.                     Ha úgy érzed , gyere állj fel ,nézz az égre kezd újra létedet.

 

 

C.W. Leadbeater: Élet a halál után

 

I. FEJEZET

TUDUNK-E VALAMI BIZTOSAT?

 

Az élet a halál után mindnyájunk számára rendkívül fontos, nemcsak azért, mert egy napon mi is meghalunk majd, hanem azért is, mert a legfiatalabbakat leszámítva senki sincs közöttünk, aki ne veszített volna már el, - egy számára nagyon drága, nagyon fontos valakijét. Ezért ha a halál utáni életre vonatkozó bármilyen információ érhető el, természetes, hogy igyekszünk azt megszerezni.

Az első gondolat, ami a fenti cím olvasása után mindenkinek eszébe ötlik: "tudhatunk-e egyáltalán valami biztosat a halál utáni életről?" Mindnyájunknak - a legkülönfélébb vallási területek tagjainak - különböző elméletekkel magyarázták ezt a témát, mégis ezen szekták leghívőbbjei sem hiszik igazán a tanokat, mert mindenki úgy beszél a halálról, mint "a rémség királyáról", s az egész kérdéscsoportot csak a titkok, a veszélyek szemszögéből képes nézni.

Bár olyan kifejezéseket használunk, hogy "elaludt Jézusban" - ennek ellenére feketébe öltözünk, gyászfátylat viselünk, fekete keretes értesítést nyomatunk, vagyis körülvesszük a halált a gyász és a bánat minden lehetséges jelével, vagyis mindennel, ami még rettenetesebbé, még feketébbé teszi. Őseinktől rossz örökséget vettünk át, hozzászoktunk a komor temetési szokásokhoz, és nem akarjuk mindezek borzalmát és abszurditását belátni. A

korábbi századokban élt emberek e tekintetben bölcsebbek, és nem hozták összefüggésbe ezeket a rideg dolgokat a testi halállal, - részben, mert a temetéssel kapcsolatban sokkal ésszerűbb módszert alkalmaztak, amely nemcsak a halottat, de az élőket tekintve is lényegesen jobb volt, részben pedig mert nem ismerték azokat a szörnyű beidegződéseket, amelyek a lassú felbomlással voltak kapcsolatban. A régiek annak idején sokkal többet tudtak a halálról, mint mi, és éppen mert többet tudtak, kevésbé gyászoltak.

Az első, amit szem előtt kell tartanunk az, hogy a halál az élet tökéletesen természetes tartozéka. Ez alapállásunk kell legyen. Mert ha egyáltalán hiszünk az Isten mint szerető Atya létezésében, akkor tudnunk kell, hogy valami, ami minden ember számára közös sors, nem tartalmazhat önmagában rosszat, mert arra kell gondolnunk, hogy akár ebben, akár abban a világban tartózkodunk, mindig és mindnyájunkat a tenyerén őriz. Már maga ez a gondolat is meg kellene mutassa nekünk, hogy a halál nem rém, hanem egyszerűen egy újabb lépés fejlődésünk folyamatában. Nem lenne szüksége a teozófiának arra, hogy a keresztény világ számára bizonygassa, hogy a halál nem ellenség, hanem jó barát, ha a kereszténység nem felejtette volna el olyan nagymértékben a legjobb hagyományait. Ez már odáig jutott, hogy a sírhelyet, mint olyat szemléljük, amelyből "senki sem tért vissza", úgy tekintjük az elmúlást, mint egy ismeretlen és sötét borzalomba való távozást. Ehhez a problémához és még sok máshoz a teozófia jó hírt hirdet a Nyugat országainak. Azt a jó hírt, hogy odaát, a sír túlsó oldalán nem hideg és átláthatatlan mélység van, hanem fénnyel és élettel teli világ, amelyet olyan pontosan, teljesen és világosan megismerhetünk, mint szülővárosunk utcáit. Pontosan úgy teremtettünk mi is magunk számára félelmeket, ahogyan azok a gyerekek, akik kísértethistóriákkal rémisztgetik egymást, pedig csak a tényeket kellene tanulmányoznunk, és minden mesterséges "sötét" azonnal eltűnne. A halál nem a sötétség királya, nem kaszás csontváz, aki lekaszálja az életet, hanem sokkal inkább angyal, olyan kulcs birtokában, amely az eddiginél sokkal magasabb élet kapuját nyitja meg számunkra.

Természetesen most azt gondolhatják, hogy ez mind nagyon szép és költői, de honnan lehetünk bizonyosak abban, hogy ez így is van? - Ezt sokféle módon lehet alátámasztani. Több mint elég érvünk van azok számára, akik veszik maguknak a fáradságot, hogy utánajárjanak. Shakespeare állítása valóban rendkívül érdekes (Hamletnek megjelenik atyja szelleme) ha meggondoljuk, hogy ősidőktől fogva és minden általunk ismert ország irodalmában, az eltávozottak visszatértek a másvilágról és megmutatták magukat embertársaiknak. Ezeknek a jelenségeknek az igazolására is elegendő tanúságtétellel rendelkezünk. Volt idő, amikor divatba jött, hogy ezeknek az eseményeknek a hitelességét nevetségessé tegyék, manapság azonban ez már nem történik meg. Mióta olyan tudósok, mint Sir W.M. Crookes, a thálium fémelem felfedezője, Sir Oliver Lodge, a nagy elektro-szakértő, csakúgy, mint Mr. Balfour, Anglia miniszterelnöke olyan egyesület tagjaivá váltak, amely ezen jelenségek kutatását tűzte ki céljául, s melyben ők maguk is tevékenyen részt vettek, - már nem divat nevetni. Olvassák csak el ennek a "Pszichikai Jelenségek Kutatásával foglalkozó Társaság"-nak (Society for Psychical Research) a tudósításait, és megtalálják majd azokat a részeket, amelyek halottak visszatérését támasztják alá. Olvassanak olyan könyveket, mint Mr. Steads: "Igaz kísértethistóriái", (Real Ghost Stories) vagy Camille Flammorion: "Az ismeretlen" c. (L' Inconnu) művét, s egy csomó olyan jelenség magyarázatát találják majd, amelyek nem évszázadokkal ezelőtt, nem távoli földrészeken történtek, hanem itt, közöttünk, és olyan személynevekre is bukkanhatnak, akik tanúsítani fogják e jelenségek valódiságát, ha megkérdezik őket.

Továbbá a halál utáni élet mellett szól, a modern spiritizmus tanulmányozása. Tudom, nagyon sokan vannak, akik azt hiszik, hogy e területen csak csalás és ámítás lakozik, de én személyesen is tanúsíthatom, hogy nem így van. Előfordulhatott, hogy volt egyes esetekben csalás és ámítás, ugyanakkor azonban félelem nélkül állítom, hogy nagy igazság van benne, amit mindenki maga is fel fog ismerni, aki rászánja magát, hogy ezen dolgok felderítésére időt és türelmet áldozzon. Ezekről a témákról is lehet számos irományt, könyvet tanulmányozni, de azt is lehet, amit én is tettem: közvetlen kutatásokat folytatni. Azonban sokan vannak, akik sem időt, sem fáradtságot nem akarnak ilyesmire áldozni - ez rájuk tartozik. Ha viszont nem akarnak utánajárni, akkor ahhoz sincs joguk, hogy kigúnyolják azokat, akik e jelenségeket látták, s ezért biztosak abban, hogy léteznek.

Az alátámasztó adatok harmadik vonala, ami a teozófia tanulmányozóinak a legkézenfekvőbb, hogy lássanak neki az önmagát kínáló közvetlen kutatásoknak. Minden emberben vannak olyan látens képességek, melyek ugyan egyelőre kezdetlegesek, de melyekkel a láthatatlan világot megélhetik, s mindazok, akik veszik is maguknak a fáradságot, hogy e képességeket kifejlesszék magukban, azok számára a síron túli világ nappali világosságban fog ragyogni. Jónéhány teozófiát tanulmányozó egyén már kifejlesztette magában ezt a belső érzékelést, és éppen az ő állításaikról szeretnék e könyvben beszámolni. Jól tudom, hogy egyetlen egyházi tanító sem fogja ezeket a halál utáni életről való egyéni véleményeket a saját maga számára felhasználni, mert nyilván azt feleli majd, hogy az Egyház ezt vagy azt - így vagy úgy tanítja, vagy hogy mit mond nekünk erről a Biblia. De azt sohasem fogja mondani, hogy: "Én magam ezt vagy amazt átéltem, láttam, és tudom hogy igaz." A teozófia ezzel szemben abban a helyzetben van, hogy bizonyosságként állíthatja, közülünk sokan győződtünk meg személyesen ezekről a dolgokról, melyeket mi megtörtént eseményként messzemenőn ellenőriztünk, s amelyeket Önök újra kutathatnak és ellenőrizhetnek. Mi szívesen rendelkezésükre bocsátjuk tudásunkat, de szeretnénk hozzátenni, hogy ha a mi állításaink az Önök számára nem tökéletesen értelmesek, vagy elfogadhatatlanok, úgy ne elégedjenek meg ennyivel, hanem kíséreljék meg ezeket a dolgokat személyesen, és olyan alaposan kutatni, amennyire csak lehetséges. Csupán akkor lesznek ugyanis abban a helyzetben, hogy mások iránt ugyanolyan bizonyossággal állíthatják tételeinket, mint ahogyan azt mi most tesszük. Engedjék meg tehát, hogy a tényekre térjek rá, amelyek azon a kutatási módon, amelyről éppen szó van, alátámasztást nyertek.

 

 

II. FEJEZET

A VALÓS TÉNYEK

 

Az asztrális világ kutatása - a saját fellelhető helyzetén belül - lényegesen ésszerűbbnek tűnik az összes eddig ismert elméletnél. Egyszerűen arról van szó, hogy úgy találták, az ember halálával nem áll be hirtelen változás, nem "varázsolják el" valamiféle csillagok mögötti Égbe. Ellenkezőleg: az ember pontosan ugyanaz marad, aki volt, megtartja ugyanazt az intellektust, ugyan azokat az erőket és tulajdonságokat, s a helyzet, amelyben találja magát, olyan, amilyet a saját gondolatai és kívánságai teremtettek számára. Nem kívülről jövő dicséret, vagy büntetés várja, hanem a pontos eredménye annak, amit a földi életében tett, mondott vagy gondolt. Szinte úgy mondhatnánk, hogy az ember a földi életével készíti elő magának ezt a fekhelyet, amelyben halála után nyugodni fog.

      Ez az első jelentős tény arra vonatkozóan, hogy a halálunk után nem valamilyen ismeretlen élet vár ránk, hanem a jelenlegi folytatása. Halottainktól nem vagyunk elszakítva, mert szüntelenül körülöttünk vannak, s az egyetlen elválást a saját tudatunk határai képezik, mert hiszen nem a szeretett halottainkat veszítettük el, csak a képességet, hogy látni tudjuk őket. Nagyon valószínű, hogy képesek vagyunk tudatunkat olyan magasságba emelni, hogy szeretteinket újra láthassuk és beszélhessünk velők - mint annak előtte - s ezt tesszük is mindnyájan és állandóan, csakhogy erről ritkán vannak világos emlékeink. Az ember képes arra, hogy tudatát asztrális testébe összpontosítsa, miközben a fizikai teste éber állapotban van, csakhogy ez rendkívüli tanulmányokat igényel, és átlagember számára túl sok időt venne igénybe. Mialatt a fizikai test alszik, azalatt minden ember kisebb vagy nagyobb mértékben használja asztrális képességeit. Úgy képzelhetjük el, mint egy asztrális tudathordozó eszközt, amelynek segítségével naponta érintkezik eltávozott szeretteivel. Néha halványan emlékezünk is erre, s ilyenkor azt mondjuk, hogy "velük álmodtunk". Legtöbbször azonban nincsenek emlékeink ezekről a találkozásokról, és bizonytalanságban vagyunk a megtörténtüket illetően. Azonban bizonyított tény, hogy a vonzódás szálai ugyanolyan erősek, úgy hogy a fizikai test burkolatából kiszabadulva, azonnal az általa szeretett lények társaságát keresi. Az egyetlen változás tehát ezek szerint abban áll, hogy a halál következtében az ember a nappal helyett az éjszakákat tölti kedveseivel, és hogy ennek tudatában - a fizikai test helyett - csak az asztrál testünknek van tudatában.

Teljesen külön dolog az emlékezet áthozása az asztrál-síkról a fizikaiba, amely nem érinti a tudatunkat azon a másik tudatszinten, sem azt a képességeinket, hogy azon teljesen könnyen és szabadon működjünk. Akár emlékezünk a halottainkra, akár nem, ők szorosan mellettünk élik életüket, és az egyetlen különbség az, hogy azt a porhüvelyt, amit mi testnek nevezünk, ők már régen levetették. De ez éppen olyan kevéssé jelent változást, mint amikor az ember leveti a kabátját. Kissé könnyebbnek, szabadabbnak érzi magát - kevesebb súlyt hordoz. Ugyanez a halottak esete. Az emberi szenvedélyek, a vonzódások, az intellektus és a hangulatok legkevésbé sincsenek a halál által befolyásolva, hiszen ezeknek egyike sem tartozott ahhoz a fizikai testéhez, amelyet az ember levetett, és másikban él, de ugyanúgy képes gondolkodni és érezni, mint azelőtt.

Jól ismerem az átlagosan gondolkodó ember azon nehézségeit, hogy amit nem lát a szemével, azt nehezen tudja felfogni. Nagyon nehéz lecke számunkra tudomásul venni, hogy látóképességünk milyen nagyon részleges és felfogni, hogy egy olyan óriási világban élünk, amelyből számunkra csak egy nagyon kis rész látható. Ennek ellenére a tudomány bizonytalanul, de azt állítja, hogy ez így van, hiszen parányi életek egész világát írja le számunkra, amelynek a jelenlétéről, ami az érzékeinket illeti, fogalmunk sem volt. Azon teremtmények parányiságuk ellenére sem lényegtelenek mivel azon mikrobák körülményeinek ill. szokásainak ismeretétől függ az egészség megtartó képességünk és sok esetben maga az életünk is. Azonban érzékeinek más irányban is korlátozottak. Hiszen még a minket körülvevő levegőt sem látjuk, érzékszerveink a legkisebb jelét sem adják annak, hogy körülöttünk lenne, kivéve a levegőmozgást, amit érzékelünk, és tudomásul veszünk. Ebben a levegőben, ­amit nem látunk - mégis olyan erő lakozik, hogy leghatalmasabb hajóinkat képes ronccsá tenni és legbiztosabbnak látszó épületeinket ledönteni. Láthatják, hogy körülöttünk hatalmas erők működnek, melyeket a szegény, egyoldalú érzékszerveink nem ismernek fel. Ebből világosan kitűnik, hogy őrizkednünk kell attól a fatálisan elterjedt hibától, hogy csak az létezik, amit valóban látunk is.

Azt is mondhatnánk, hogy toronyba vagyunk bezárva, és érzékszerveink nagyon kicsi ablakok, amelyek csak bizonyos irányba vannak nyitva. Sok oldal felé nincs kilátásunk, de a tisztánlátás vagy asztrál-látás egy vagy két újabb ablakot nyit fel számunkra, megnagyobbítja látókörünket, tágabb világot tár elénk, - amely még az eddiginek része, noha ezekről azelőtt nem tudtunk.

Mit látunk, ha ebbe az új világba bepillantást nyerünk? Tegyük fel, hogy valaki közülünk tudatát áthelyezte az asztrális világba. Milyen változásokat venne észre elsőként? Első pillanatban nagyon keveset, s talán azt hinné, hogy a régi világot látja. - Engedjék elmagyaráznom, hogy miért. Legalábbis részben magyaráznám el, mert a teljes magyarázatához az asztrális fizika egész levezetésére lenne szükség. Éppen úgy, ahogy a földön a szilárd, folyékony és gáznemű halmazállapotok vannak, az asztrális szinten is különböző állapotú vagy sűrűségfokú asztrális anyagot találunk, melyek mindegyike a hozzá itt a fizikai szinten leginkább hasonlóhoz és annak megfelelőhöz vonzódik. Eltávozott barátunk tehát még mindig falakat, bútorokat látna, melyekhez hozzászokott, mert bár a fizikai anyag, amelyből összeállt, számára már nem lenne látható, de a legsűrűbb asztrális anyag mégis világosan körvonalazná számára. Ha az illető tárgyat elkezdené pontosan tanulmányozni, észrevenné, hogy annak minden részecskéje gyors mozgásban van, amit a földön nem vett észre - de nagyon kevés ember ennyire jó megfigyelő, s a legtöbb meghalt ember egyáltalán nem is tudja, hogy mi történt vele. Körülnéz, látja a számara megszokott helyiségeket, látja szeretteit, hiszen új látásmódja szerint észreveszi szerettei asztrál-testét, amit eddig nem láthatott, Csak fokozatosan veszi észre, hogy bizonyos módon különbség van. Észreveszi pl. hogy minden fájdalom és fáradtság eltűnt. S ha ezt el tudják képzelni, azt is tudják, hogy mit jelent egy magasabbrendű élet. Gondolják csak meg! - Önök, akik a nyugodt élet pillanatait alig élvezhették, Önök, akik a mindennapi élet rohanásában nem is emlékeznek rá, hogy mikor pihenték ki magukat utoljára, - mit jelent Önök számára, hogy soha többé nem kell fájdalmat érezniük, s nem tudják majd, mit jelent fáradtnak lenni. Mi, a nyugati világ lakói a halhatatlanság tanítását annyira tévesen használtuk fel, hogy valamely meghalt egyén számára nehézséget jelent elhinni a saját halálát, mert hiszen még mindig lát, hall, gondol és érez. Gyakran mondogatja majd magának: "nem haltam meg, olyan élő vagyok, mint eddig és még jobban, mint eddig bármikor." - Persze hogy az, csakhogy éppen ez az, amire számítania kellett volna, ha helyesen tanították volna.

Állapotának megértése talán a következőképpen folyik le: látja maga körül a barátait, de csakhamar észreveszi, hogy nem mindig tud kapcsolatba lépni velük. Beszél hozzájuk, de úgy tűnik, nem hallják őt. Megpróbálja megérinteni őket, de nem érzik. Ekkor még mindig bebeszélheti magának, hogy álmodik, s majd újra felébred, mert hiszen álmában tud a barátaival kommunikálni úgy, mint azelőtt. De fokról-fokra rá kell jönnie, hogy meghalt, és akkor rendszerint kényelmetlenül kezdi magát érezni. - Hogy miért? - Újra csak azért, mert olyan pontatlan tanulmányokkal tömték tele a fejét. Miután nézete szerint ez az állapot nem az, amire ortodox módon felkészült, így nem is fogja fel, hogy hol van és hogy mi történt vele. Mint ahogy egy angol tábornok mondta erről a helyzetről: "de ha meghaltam, akkor most hol vagyok??! - Ha a mennyországban, akkor nem tartom sokra. Ha meg a pokolban, akkor ez jobb annál, mint amit vártam!"

 

III. FEJEZET

TISZTÍTÓTŰZ

 

Rengeteg teljesen szükségtelen félelmet, de még tényleges szenvedést is okoztak, akik a világot továbbra is nem létező mumusokról szóló buta történetekre tanítják, ahelyett, hogy az értelmet és a józan észt használnák. Az alaptalan és Istenkáromló hamis elmélet a pokol tüzéről többet ártott, mint előmozdítói gondolták, mert nemcsak a földön, hanem a síron túl is sok rosszat tettek. Hiszen az idők folyamán a "halott" ember is csak találkozik egy másikkal, aki sokkal jobban képzett nála, és az be fogja bizonyítani, hogy nincs oka félelemre, s hogy az új világban is van értelmes élet, amelyet élhet ugyanúgy, mint a régiben.

Fokról-fokra rájön majd, hogy léteznek új és általa ismert dolgok is. Hiszen az asztrális világban a vágyak és gondolatok látható formában jutnak kifejezésre, még akkor is, ha azok a formák leginkább azon szint finomabb anyagából vannak. Minél tovább halad az ember az asztrális életében, annál kifejezőbbé válnak ezek a képek, mert - gondoljuk csak meg - egyre inkább önmagába vonul vissza. Valamely inkarnáció egész periódusa alatt az Én valójában csak azzal foglalkozik, hogy kihelyeződik az anyagba, és onnan erőfeszítései eredményeivel térjen újra vissza.

Ha egy embert valaki arra kérne, hogy életét szimbolikusan ábrázolja, akkor legvalószínűbb, hogy egyenes vonalat húzna, amely a születéssel kezdődik, és a halállal végződik. Azonban, aki teozófiát tanult, sokkal inkább egy óriás ellipszisként képzelné el életét, amely a mentális síkon az Én-től indulna ki, és ugyanoda térne vissza hozzá.

A vonal a mentális világ alsó részébe és azután az asztrálisba ereszkedne le. Az ellipszis vonalának csak aránylag egy kis része érné el a fizikai szintet, s a vonal igen hamar az asztrális és mentális szintre térne vissza. A fizikai élet tehát a hajlat azon kis részével jelölhető, amely az alatt a vonal alatt helyezkedik el, mely a határt képezi az asztrális és fizikai szint között. A születés és halál pedig csak egyszerűen az ellipszis két metszőpontján lenne jelölhető. Ebből kitűnik, hogy a két metszőpont semmiképpen sem lehet az egésznek a legfontosabb pontja.

A valódi középpont az Ego-tól legtávolabb eső ún. fordulópont lenne, amelyet az asztronómiában Aphelion-nak neveznek. Ez sem a születés, sem a halál, hanem a fizikai lét közepe lenne, amely az a pont, ahol az Én lefelé haladó ereje kimerült, és megkezdődik az önmagába való visszatérés hosszú folyamata. Fokról-fokra megtanulja gondolatait felfelé irányítani, egyre kevésbé fontos már a fizikai test, és végül teljesen leveti azt.

Ezzel elkezdődik élete az asztrális síkon, de ennek egész időtartama alatt tovább folytatódik a visszahúzódás önmagába, aminek az az eredménye, hogy egyre kevésbé érdekli az alsóbbrendű asztrálanyag, amelyből a fizikai tárgyak asztrális másai vannak, és egyre inkább azzal a magasabb szintű asztrálanyaggal foglalkozik, amelyekből a gondolatformák épülnek fel ­amennyiben gondolatformák az asztrálszinten egyáltalán megjelennek. Élete egyre inkább a gondolati világban válik élessé, és az általa már lehagyott világ asztrális megfelelője elhalványul. Nem azért, mert az Ego megváltoztatta a tartózkodási helyét, hanem mert érdeklődésének középpontja áttolódott. De kívánságai, vágyai még mindig fennállnak, és az őt körülvevő formák nagyrészt ezeknek a kívánságoknak lesznek kifejezői. Zömében ezeknek fajtájától és milyenségétől fog függeni az, hogy boldog vagy boldogtalan lesz ott az életvitele.

Ennek az asztrál-életnek tanulmányozása igen sok etikai előírás okát és alapját teszi világosan érthetővé. A legtöbb ember elismeri, hogy a valakinek ártó vétkek határozottan és nyilvánvalóan helytelenek, igazságtalanok. De ugyanezek az emberek csodálkoznak azon, hogy az irigység, a gyűlölet, a becsvágy, az ambíció – mindaddig, amíg ezek nem nyernek szóban vagy tettekben megnyilatkozást - miért helytelenek és rosszak? - Egy pillantás az asztrális világba meggyőz minket arról, hogy azoknak, akik ilyen érzelmekhez kötődnek, ez a haláluk után rettenetes szenvedéseket okoz. Jobban megértjük ezt, ha egy-két tipikus asztrál-élet esetet vizsgálunk meg.

Először olyan embert vizsgálunk meg, aki teljesen hétköznapi, se nem különösen jó, se nem különösen rossz, szóval egyáltalán nem különleges. Ez az ember a halála után sem változik meg, a legfőbb jellemvonásai jellegtelenek maradnak. Így sem különös örömöt, sem rendkívüli bánatot nem fog érezni, s mivel egész életén keresztül semmilyen értelmes érdeklődési köre nem volt, az egész asztrális síkot egyhangúnak fogja találni. Hiszen ha semmi más érdeklődése nem volt, mint a pletyka, vagy a sport, ha az üzleten és az öltözködésen kívül más nem járt az eszében, akkor - ha már ezek a dolgok nem léteznek - valószínűleg rém unalmas lesz számára minden. De még rosszabb a helyzete az olyan embernek, akinek csak alacsonyabb szintű anyagi természetű vágyai voltak, amelyeket csak fizikai síkon lehet kielégíteni. Gondoljanak csak egy alkoholistára, vagy egy kéjencre, Földi életében hatalmas szenvedély rabszolgája volt, amely a halál után is fennmarad, sőt a vágy erősebbé válik, mert a rezgéseknek már nem kell a nehézkes anyagi részecskéket mozgásba hozniuk, de annak a lehetősége, hogy ezt a borzalmasan erős szomjúságot vagy vágyat kielégítse, ki van zárva. A test, amelynek révén ezt csillapíthatná, már megszűnt. Amint látjuk, nem is olyan rossz jelkép a tisztító lángja az ilyen rettenetesen kínzó vágyak rezgéseire. Csak lassan és fokozatosan fognak ezek a vágyak önmagukban elhalni, és esetenként elég sokáig eltarthatnak, annyira, hogy az illetőnek kétség kívül szörnyű sorsa van. Mégis figyelembe kell vennünk ilyen esetekben két dolgot. Először is, ezt a sorsot az ember a saját hibája révén maga hozta létre, egyben saját felelősséggel határozta meg erősségét és időtartamát is. Ha még a földi életében legyőzte volna ezeket a vágyakat, azon erőfeszítései mértékének megfelelően kevesebbet érezne belőlük a halál után. Másodszor, ez az egyedüli módja e bűntől való megszabadulásnak. Ha egy alkoholistának vagy egy kéjencnek az életéből közvetlenül kellene a legközelebbi inkarnációjába átmennie, akkor ennek a tehernek a rabszolgájaként születne, amely kezdettől fogva uralná őt, és nem volna lehetősége, hogy ettől megszabaduljon. De mivel a vágy önmagában fokozatosan elhal, így az Ego az új életét már teher nélkül kezdheti el, s az a lélek, amely egyszer már egy ilyen kemény leckét kapott, minden lehető erőfeszítést meg fog tenni, hogy alsóbb tudathordozó eszközét visszatartsa az ilyen hiba ismétlésétől

Mindez már ismert volt a világ számára a klasszikus ókorban. Ezt világosan láthatjuk meg Tantalosz mítoszában, aki szenvedett, mert sohasem olthatta el égő szomját, mivel abban a pillanatban, amikor a víz elérte volna ajkát, az újból visszahúzódott. Sok bűn hoz magával ilyen, és ehhez hasonló, borzasztó eredményt, ha más formában is. Képzeljék csak el a zsugorit, mennyire szenved majd, ha aranyát nem halmozhatja, sőt, azt idegen kezek pazarlóan szétszórják. Vagy gondoljanak csak a féltékenynek a kínjaira, akinek az érzelmei most még erőteljesebbek, mint voltak a földön, de aki tudja, hogy már nem áll módjában közbeavatkozni. - Vagy emlékezzünk a görög mondavilág Sziszüphoszára, aki arra volt kárhoztatva, hogy egy nehéz sziklát görgessen fel a hegyre, s valahányszor már majdnem elérte a csúcsot, a szikla mindig visszagurult. Milyen találóan példázza ez az olyan embert, akinek a földön csak evilági törekvései voltak, egész becsvágyát az öncélú vágyak kovácsolása képezte, aminek egyenes következménye, hogy ezt kell folytatnia az asztrális világban is. A végsőkig kidolgozza magában önmagára vonatkozó legtökéletesebb elgondolásokat, csak azért, hogy rájöjjön, hogy mindebből semmit sem tud megvalósítani, mert már nem rendelkezik azzal a fizikai testtel, amellyel ezeket véghezvihetné. Reményei összeomlanak, de a szokás annyira belégyökeresedett, hogy újra és újra megpróbálja feljuttatni a sziklát az ambíció ugyanazon hegyére, mindaddig, míg a bűn ki nem merül. Akkor érti meg végre, hogy nem kell szikláját görgetnie, hadd nyugodjon az békében ott a domb alján.

Eddig hétköznapi emberek eseteit vizsgáltuk, vagy olyanokét, akik durva és önző vágyaikkal térnek el a hétköznapitól. Vizsgáljunk most meg olyanokat, akik a másik irányban különböznek, és akiknek érdeklődése lényegesen értelmesebb célok felé fordult. Ahhoz viszont, hogy egyáltalán megértsük, milyennek találja majd a halál utáni' életet, figyelembe kell vennünk, hogy az emberek nagy részében életének legtöbb idejét - és erejét - olyan munkára kell pazarolja, melyet igazán nem kedvel, de szükségesnek tart, hogy fenntarthassa magát és a tőle függőket. Nos, képzeljék magukat annak az embernek a helyébe, amikor az emésztő munka szükségessége elmúlt, amikor nem kell a megélhetésért küzdeni, mivel az asztráltestének sem élelemre, sem ruházatra, sem házra nincs szüksége. Ez az ember gyermekkora óta most fogja magát először szabadnak érezni, tehet, amit akar, minden idejét legkedvesebb foglalkozásaival töltheti ­természetesen csak addig a határig, ameddig ez fizikai test nélkül megtehető. Tegyük fel, hogy ennek az embernek a legfőbb öröme a zene volt. Nos, az asztrálszinten alkalma van a földön komponált minden nagyszerű muzsikát meghallgatni, sőt, a készsége is megvan ahhoz, hogy értékeit jobban felfogja és így sokkal több örömöt találjon bennük, mint életében, mert asztráltestében más és nagyszerű harmóniák nyilatkoznak meg előtte, melyek csekély befogadóképességű testi füleinkkel nem foghatók fel. Az, akinek a legfőbb szépséget a művészet jelenti, a formákban és színekben az összes magasabbrendű szépségek között válogathat. Ha a természet szépségeit kedveli, úgy megteremtheti magának a lehetőséget, hogy gyors egymásutánban egyik helyről a másikra siessen, hogy gyönyörködhessen az elragadóan szép tájakban, míg ezt a fizikai életben csak hosszú utazásokkal érheti el. Ha nagy előszeretettel viseltetik a természettudományok, vagy a történelem iránt, úgy rendelkezésére állnak mind a könyvtárak, a laboratóriumok. Megnövekszik a kémiai, a biológiai tudományok iránti befogadóképessége, mert láthatja a külső és belső tevékenységeket, folyamatokat és összefüggéseket, sőt, ezek hatásait is megszemlélheti. Ezekhez még hozzájön az a csodálatos gyönyör, hogy ott semmilyen fáradtság nem lehetséges. Mindnyájan tudjuk, hogy amikor tanulmányainkban haladni akarunk, sokszor képtelenek vagyunk tovább folytatni, mert agyunk csak egy bizonyos mennyiségű erőfeszítésre képes. A másik világban azonban úgy tűnik, nem ismeretes az elfáradás. Mert hiszen a földön csak a fizikai agyunk fárad el, és nem az elménk.

Eddig egész idő alatt a pusztán önző kielégítésről beszéltem, még akkor is ha az ésszerű és intellektuális volt. Élnek azonban közöttünk olyanok, akiknek nem lenne elég, ha nem tehetnének valami ennél magasabb rendűt is, akiknek bármely életben a legnagyobb öröme az lenne, ha embertársaikat szolgálhatnák. Mi jót várhatnak ezek az emberek az asztrál-élettől? - Ők az emberbaráti tevékenykedéseiket sokkal aktívabban fogják ott gyakorolni, mint előzőleg, és kedvezőbb helyzetből, mivel nincsenek alávetve a fizikai test korlátozásainak. Ezrével vannak, akiket segíthetnek, és sokkal nagyobb bizonyossággal, hogy valóban képesek lesznek jót tenni, mint amit mi ebben az életben általában elérünk. Egyesek az általános jólétnek szentelik erőfeszítéseiket, mások különösen a saját családjuk vagy barátaik körében felmerülő esetekkel vannak elfoglalva, akár élők azok vagy holtak. Maga a szó, hogy "élő" vagy "halott", tulajdonképpen fordított értelmű. Ez egy figyelemre méltó értelem-megfordítás. Mert a valóságban mi, akik a fizikai testben létezünk, azaz abba be vagyunk zárva, bele vagyunk temetve, és abban gátoltak vagyunk, mi vagyunk sokkal inkább halottak, míg azok, akik ettől már megszabadultak, valóban élők, mert sokkal szabadabbak, kevésbé gátoltak és sokkal cselekvőképesebbek. Egy a magasabb életbe távozott anya gyakran őrködik gyermeke fölött, és valóságos őrangyalként vigyáz rá. A meghalt házastárs, pl. egy férj gyakran közelében marad bánkódó feleségének, és hálás, ha csak néha is sikerül benne tudatosítania, hogy erőben és szeretetben van mellette, mint korábban.

Most azonban ennek alapján sokan azt gondolhatják, ha mindez így van, akkor minél hamarabb meghalunk, annál jobb, hiszen ez a tudás már szinte csábít az öngyilkosságra. Ha Önök csak saját magukra gondolnának, akkor ez így is lenne. De ahogy kötelességeikre, Istenre, embertársaikra gondolnak, azonnal ellenkező megállapításra jutnak. Önök a földön egy bizonyos cél érdekében vannak. Olyan cél miatt, ami csak a fizikai szinten érhető el. A léleknek sok nehézséget kell legyőznie, sok korlátozást kell elviselnie, hogy ezt a földi inkarnációt elérje, és ezért nem szabad az erőfeszítéseket, mint szükségtelent eldobni. Az életösztön, a létfenntartás ösztöne isteni módon van belénk ültetve, és kötelességünk földi életünket olyan jól felhasználni, ahogy csak tudjuk, és olyan hosszú ideig fenntartani, ahogyan az csak lehetséges. Vannak leckék, melyeket csak a földi életben lehet megtanulni. Minél hamarabb megtanuljuk, annál hamarabb menekülünk meg annak a szükségességétől, hogy egy ugyanolyan korlátozott lehetőségű következő életbe térjünk vissza. Ezért nem merészelhet senki hamarabb véget vetni életének, mint ahogy annak eljött az ideje, bár valójában örülhet, ha elérkezik az időpont, mert beléphet a cselekvés és a munka felfrissülésének az időszakába. De minden, amiről Önöknek eddig meséltem, egészen jelentéktelen és fakó, ha összehasonlítjuk az azután következő ragyogó élettel, a mennyei világgal. Amiről eddig beszéltünk, az a tisztítótűz. A mennyei élet azonban, a szerzetesek álma, a poéták megénekelt végtelen gyönyöre nem álom, hanem élő, dicsőséges valóság. Az asztrál-élet némelyek számára boldogság, másoknak boldogtalanság - amilyet maguknak életükkel előkészítettek. De ami az után következik, az tökéletes beteljesülése mindenki számára annak a boldogságnak, melyet ki-ki megérdemelt.

Mielőtt azonban erre rátérnék, szeretnék egy-két kérdést megvilágítani, melyek állandóan visszatérnek azok elméjébe, akik a következő életre vonatkozó információkat keresik. Egyik kérdés: képesek vagyunk-e ott továbbfejlődni? - Kétségtelenül, mivel az isteni terv törvénye a haladás. Az ember, aki ösztönei rabszolgája, csak akkor tud előrelépni, ha ösztöneit legyőzte. Ez még mindig a legjobb, amit ő jelen fejlődése fokári el tud érni. De a segítőkész, jó szándékú ember, aki az asztrál síkon ezt a feladatot teljesítette, olyan erőkkel és tulajdonságokkal fog visszatérni a földre, amelyekhez éppen önzetlen szeretetének a kifejtése révén jutott. A fejlődéssel kapcsolatban tehát ne legyenek kétségeink.

A másik gyakran feltett kérdés, hogy megtaláljuk-­e és felismerjük-e a túlvilágon az előttünk meghalt szeretteinket. Biztosíthatom Önöket, hogy ez megtörténik. Miért ne ismernénk fel egymást, amikor a kölcsönös, egymás iránti vonzódásunk továbbra is fennáll - sőt mágnesként működik -, tehát hamarabb és biztosabban egyesülhetünk egymással, mint a földön. Előfordulhat, hogy valaki a földet már nagyon régen elhagyó szeretteink közül a mi asztrálvilágba való belépésünk idején már azt elhagyta, és belépett a mennyei világba. Ebben az esetben nekünk várnunk kell, amíg mi is oda bejutunk, ott azonban találkozni fogunk, tökéletesebben egyesülve, mint ahogy azt itt a földön elképzelni tudjuk. Legyenek meggyőződve, szeretteink nincsenek elveszve. Vagy az asztrál-síkon, vagy a mennyei világban, de találkozunk. Amíg az egymás iránti vonzódás fennáll, addig ez a találkozás biztos. Mert mind az életben, mind a halálban a szeretet a leghatalmasabb mozgatóereje a világmindenségnek.

Erre a magasabb életre nézve az irodalom megszámlálhatatlan alkotással szolgál. El kell olvasni az erre vonatkozó irodalmat pl. A Besant: "A halál és ami utána van". (Death and After), valamint "Az asztrális világ" (The Astral Plane) és "A halál másik oldala" (The Other Side of Death) című könyveimet. Biztos, hogy megéri a fáradságot, hogy ezeket tanulmányozzuk, mert a tudás megszüntet minden halálfélelmet, és megkönnyíti az életet, mert megismerjük a célját és a végső kifejlését. A halál nem hoz szenvedést azok számára, akik valódi és önzetlen életet éltek. A régi latin közmondás: Mors janua vitae - a halál az élet kapuja - szó szerinti valóság. Kifejezi azt, ami a halál maga. Kapu egy teljesebb, magasabb létezéshez. Síron innen és túl az isteni törvény uralkodik, az Igazság törvénye, s mi magunk és szeretteink számára is rendületlenül bízhatunk az isteni törvény működésében.