Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Lelkek útja Hipnózissal

2018.04.21

DADOGÁS-MEGSZÜNTETÉSE

Attila javasolta, írjam le tapasztalataim. Talán segítséget nyújthat másnak, hogy hasonló helyzetben ne érezze magát végtelenül labilisnak, alapjaitól megfosztottnak, hanem bízzon szíve és tudatalattija bölcsességében.

Lányom nyolcéves korában dadogni kezdett. Az évek során sok dologgal próbálkoztunk: logopédia, pszichológia, speciális dadogási kezelés, izomteszt, lovaglás… Lassan, de folyamatosan javult, de mindenki, aki foglalkozott vele, becsületesen bevallotta, nem azokat a technikákat használja, amiket mutatnak, így nem nekik köszönhető. Talán mindennek együtt. Esetleg alapmentalitásom megváltozásának, hogy a maximálisan megfelelni vágyó kislány felé nem elvárásokat fogalmaztam meg, hanem önbecsülése megszilárdulása érdekében próbáltam felfedeztetni értékeit. Valószínűleg az összes tényező kellett, hogy 11-12 éves kora körül merjen nyitni a világ felé és egyre zavartalanabbá váljon a beszéde.

Néhány embernek azt mondtam, ebből a szempontból hátrányos helyzetű család vagyunk, valami blokk lehet a torkunk környékén. Férjem fiatal korában állítólag jóval erősebben dadogott a lányunknál, de egy idegen ország és új nyelv hatására szinte teljesen maga mögött hagyta. Mostanában csak a beszéd kezdete jelent problémát, kis bizonytalanságot, majd egész gördülékenyen tart előadásokat. Én sokkal szívesebben írtam, ha fontos dologról volt szó, mert szóban azt éreztem: egyszerűen nem találom a megfelelő szavakat. Legtöbbször nem tudtam úgy kifejezni magam, hogy elégedett legyek. Fiam hároméves koráig szinte meg sem szólalt, mert csak két szótagot tudott kimondani. Később mindezt bepótolta...

Lányom elmúlt tizennégy éves, kinyílt, népszerű lett, egész elfogadó volt a beszédével, csak az zavarta nagyon, hogy stresszhelyzetben vagy rövid válaszok esetén nehezen mondja ki az indító szavakat. Egyszerre csak elkezdte ismételgetni, keressek neki hipnotizőrt. Tanácstalanul kérdezgettem, honnan vette az ötletet, illetve próbáltam lebeszélni. Csak a filmekben oldódnak meg egy sugallat vagy csettintés nyomán a dolgok. Hajthatatlan volt, újra és újra kérte, találjak valakit. Húztam a szám, de kutatni kezdtem a neten a témával kapcsolatban. Több oldalt megnéztem, telefonon beszéltem is három-négy hipnózissal dolgozóval, de aggályom nem múlt el. Végül Attilához jelentkeztünk be.

Először én is bent voltam, majd az előtérben várakoztam, hogy a végén meghallgassam az összefoglalást. Több dologhoz hozzáfért lányomnál a hipnózis során, de a dadogás alap oka nem derült ki. Úgy tűnt, valamiféle karmikus hatásról, nyomról van szó. Elmondta, hogy egy gyermek szeretetből, a szüleihez tartozás kifejezése, illetve a minták átvétele miatt hajlamos dolgokat leutánozni. Javasolta, próbáljam magam ezen a téren egyenesbe hozni és akkor majd meggyógyul a lányom is. Igyekeztem férjem fiatalkori dadogására hivatkozni, de Attila ragaszkodott hozzá, hogy nekem szintén érezhetően gondjaim vannak.

Egy hétfő reggelre jelentkeztem be. A relaxációs állapotban vagy meditációban tapasztaltakat jelen időben mutatom be, hogy jobban érzékelhető legyen, mi zajlott bennem, míg az általános összefoglalókat múlt időben írom. A kezdeti lazítás és a tudatom süllyedése után érkezett a kérdés, honnan ered beszédkészségem korlátoltsága, gátlása. Menjek oda és nézzem meg.

Teljes sötétség, egyedül vagyok, és nagyon félek, hogy nemsokára kíméletlenül meg fognak verni. Néma rettegés szorít legbelül, vajon mi vár rám. Azt hiszem, fiatal vagyok, de nem tudom, hány éves. Majd fekszem egy hideg betonpadlón, próbálok összegörnyedni, magzati pózt felvenni, védeni a fejem, hasam. Katonai csizmás lábak folyamatosan rúgják a testem, nem is tudom felemelni a szemem, csak térdig látom őket. Bármennyire is fáj, nem beszélhetek, meg kell védenem őket. Fekszem a padlón, nagyon fázom, lábaim remegnek. Érzem, nemsokára meg fogok halni. Körbeölel a hideg, a fájdalom és a rettegés. Az a kérés, nézzem meg, miért kerültem ide. Belépek egy tágas lakásba, amely üres, nincs ott senki. Elmentek. Nem tudom, hova. Itt hagytak egyedül. Szétkúszik a kétségbeesés az összes pórusomba. Csak tehetetlenül állok, nem tudom, mit csináljak. Hirtelen értelmetlenné, ijesztővé és kilátástalanná vált minden. Csak az zakatol bennem, hogy elmentek és itt hagytak.

Vallanom kellene, ezért rúgnak, de nem beszélhetek. Nem is tudom, hol vannak, de ha tudnám sem szólhatnék. Semmiről nem beszélhetek, meg kell oltalmaznom Őt. Bármi áron. Egyszerre viszont teljes bizonyossággal érzem, minden hiába. Halott. Nem lehetett megvédeni. Azért volt üres a lakás, mert elvitték őket. Tudom nagyon jól, hogy ő sem beszélt, mert nem beszélhetett. Kétségbe vagyok esve, hiába volt minden elhatározásom, minden igyekezetem. Nem tudtam megmenteni. Bármennyire igyekeztem, bármennyire szerettem, bármennyire védtem volna. Nincs többé. Ennek végtelen fájdalma, bánata, a hiábavalóság üressége kilúgoz és elmos. Már nem érdekel a halálom. Minden mindegy, hiszen elvesztettem.

Sodródom lefelé egy folyón, arccal lefelé a habokban. Halott vagyok, és nem beszélhetek. Ő is halott, és Ő sem beszélhet. Mikor újra ránézek, már fénylő, kisimult, harmonikus és mosolygós. Derűsen és megnyugtatóan bíztat, hogy találkozunk még. Ettől én is oldottabb leszek, a kétségbeesés, hiábavalóság, veszteség érzete egy kicsit visszahúzódik.

Az a kérés, hogy most nézzem meg magam magzatként anyám hasában. Összegömbölyödöm, néhány pillanatra gondtalan és mosolygós vagyok, de szinte azonnal belopózik tudatomba a már korábban átélt élmény, hogy mi következik a születésemnél. Szenvedni fogunk mindketten, deformált fejű, csúnya lényként jövök világra, anyám pedig bánatos és kétségbeesett lesz, hogy nem vagyok normális. Szívem egyedül szűköl majd tudat alatti visszautasításától és eltaszításától. Valami olyasmit mondhatok, hogy ismerem, mi következik, és ez felülírja (a magzati érzést). Attila viszont félre érti a szót, érzem, hogy pozitív értelemben használja, ezért kéri, hogy nézzem meg magam így a születésemkor, hogy felülíródott. Legszívesebben tiltakoznék, hogy rosszul alkalmazza, rosszul gondolja, de inkább ránézek a szituációra. Legnagyobb döbbenetemre a tévedésből szuggesztió lett és valóban felülíródott! Anyám nagyon örül nekem, sugárzik a boldogságtól. Magához ölel, engem pedig elönt a hála, a szeretet. Hatalmas mosolyra húzódik a szám. Szinte hihetetlen: abban a pillanatban tényleg olyan, mintha így történt volna.
Attilának újra és újra csak azt tudom ismételni, hogy az egésznek az a fejleménye, hogy a jelenben egyszerűen csak vagyok. Erőfeszítés és nyomás nélkül, hiszen a létezésemhez nem kell erő, csak elfogadás és figyelem. A „csak vagyok” nagyszerűsége és könnyűsége átitat mindent.

A végén megkérdezi, felismertem-e, akit láttam, akit elvesztettem. Természetesen igen. A férjem volt az. Nagyon érdekes, hogy korábban, házasságunk első felében, amikor valamin veszekedtünk, fájt a gyomrom, nagyon fáztam, remegtem és azt éreztem, hogy el fogom veszíteni. Próbáltam ennek az adott helyzetekben teljesen alaptalan és irracionális tünetegyüttesnek utána menni, leásni magamban, miért történik. Néha bevillant egy kép, hogy a padlón összegörnyedve védem a hasam és rettentően fázom…

Abban a pár napban férjem aggasztó, bizonytalan, feszültségekkel teli időszakát élte, tehát ezzel az egésszel véletlenül sem akartam terhelni. Bőven elég volt számára a maga baja. Alig aludt, idegességétől még a széken ülve is csatakosra izzadta hátán a ruhákat. Nem mondtam neki semmit, azt sem tudta, hol jártam, munka után csak késő este érkeztem haza. Meghallgattam szituációjának aznapi tetőzését, átolvastam levéltervezetét, amivel szerette volna megoldani, lezárni szorító helyzetét. Javasoltam, milyen szemszögből írja át az egészet. Kértem, aludjon is valamennyit, és ott hagytam a gépnél. Másnap reggel egy mosolygós, nyugodt férfit találtam, aki zseniális levelet hozott össze. Mintha kilépett volna addigi korlátaiból, szokásaiból. Azt mondta, ő sem érti magát és csodálkozott, hiszen kicsit sem izzadt. Higgadt volt, egyáltalán nem tartott már az adott körülményektől, amelyek addig szinte agyon nyomták. Belső nyugalma az elmúlt három hónapban sem változott, pedig más országban és más keretek között még ennél is nagyobb feszültségekbe vonódott volna, de már nem érintette meg őt.

Az utána következő napokban nagyon magasan volt a tudatomban ez a másik életünk. Nem kellett különösebben összpontosítanom vagy meditálnom, hogy néha visszatérhessek. Akkor a nyolc évvel idősebb bátyám volt, szüleink pár évvel korábban haltak meg. Kiskölyökként csak Ő maradt nekem, egy személyben volt testvérem, apám, anyám, barátom, mesterem, példaképem. Kb. húszéves koromban vitt be az ellenállócsoportba, aminek a tagja volt, leginkább azért, hogy folyamatosan szemmel tudjon tartani, mert egyébként keveset volt otthon. A többieknek ez nem tetszett, túl fiatalnak és megbízhatatlannak tartottak. Engem nem érdekelt, súlytalannak tekintettem őket, csak a bátyám számított. Mikor lebuktunk és begyűjtöttek mindenkit, még Ő is meg volt róla győződve, hogy miattam történt, én árultam el valamiképp őket. Csodálatos volt, amikor akkori lényének esszenciájával összekapaszkodtunk, karjainkkal egy alagutat formáztunk, amelyen keresztül beáramlott a fény, energia, biztonság és feloldozás akkori életünkbe. Éreztem, hogy Ő is megkönnyebbült és megbocsátott, habár látta, hogy nem volt mit. Mindkettőnk ragyogással, boldogsággal és tündökléssel lett tele.

Többször élénken bennem élt, ahogy a hipnózisos ülés végén csak azt tudtam ismételgetni: egyszerűen csak vagyok. Másnap séta közben próbáltam feleleveníteni az erőfeszítés nélkül csupán létezem fonalat. Hirtelen azt érzem, egy nagy füves mezőn, a dombtetőn állok, a végtelen, szabad ég alatt, átjár a szél. Könnyű vagyok, sőt egyre könnyebb. A szellő lépésenként fújja le rólam a rétegeket, velük együtt a nehézségeket, azok pedig a gyermekláncfű bóbitavirágaként elröppennek tőlem. Nézem szárnyalásuk, táncuk a szélben, és egyre nyugodtabb, boldogabb vagyok. A csupán létezem eufóriája mindenen átsugárzik, fényként jár át a lét szinte elviselhetetlen könnyűsége.

Utána a mindennapjaimban is ezt a súlytalan gyönyörűséget próbáltam megragadni. Amikor nincs szükség erőre, védelemre, mert a belső légiesség felülír mindent. Azóta eltelt három hónap. Lányom elégedett a beszédével, még vidámabb, önfeledtebb lett, belső tartása és önmagába vetett hite megerősödött. Férjem nyugodt, akin nem tudnak átcsapni a nagy hullámok sem, hanem a tajték tetején lebeg hajójával. Az én szavaim gördülékenyebbek, áradóbbak lettek. Már nem érzem úgy, hogy a fontos dolgokat le kell írnom, különben nem tudom pontosan átadni a mondanivalóm. Sokkal szívesebben beszélek, hiszen ez gyorsabb közlési folyamat, és azonnali visszajelzés érkezik, amely alapján tudom, mit kell másképp magyaráznom.

Köszönöm.

 

Kedves Attila!

 
Köszönöm. Nagyon köszönöm. Felesleges volt aggódnod. Tudtam, hova kell jönnöm...
 
Nem tudok jobb szót találni: azóta elképesztően, pompásan és energikusan érzem magam. Talán két meditációs kép jobban kibontja...
 
Mintha egy hatalmas lombos fa lettem volna, amit egy embertelen vihar gyökerestől kitépett. Lassan az egész egyre közelebb csúszott az üres gödörhöz, majd a gyökerek befordultak a mély üregbe és a törzs újra függőlegesbe emelkedett. Hirtelen újra élővé vált: a nedvkeringés elindult a legalsó gyökerek és a legfelső gallyak között is. Csodálatosan erős, pulzáló, eleven és bölcs ez a hatalmas fa.
 
A másik esetben beléptem Tesla nullponti energiájába, mint amikor a kísérletei során csapkodtak körülötte a villámok, amelyeket gerjesztett, de nem lett tőle semmi baja. Hasonlóan éreztem magam. Elképesztő fény- és energialöketek voltak körülöttem és vezetődtek át rajtam, de meg sem éreztem, mert igazából ezek csak látható kisülései voltak annak az alapnak, amely a lényegem volt. Maga voltam az erő, az energia, amelyet minden sejtem ontott magából, és amelyből tetszőlegesen csináltam sugárzást, fényt vagy villámot. Még napok múlva, most is érzem ennek bizonyosságát.
 
Ami a szörnyet és a visszataszítóságot illeti: mikor eljöttem tőled, már jobb lett a helyzet. Másnap (életemben először) tudtam erről beszélni, illetve írni. Kaptam rá választ is, amit aznap már nem olvastam, de másnap reggel elért energetikai hatása. Akkor voltam csendes, figyelmes így akkor tudtam átvenni a csomagot. Mintha megnyugtatóan átölelt volna, tengerként véve körül. Megfürödtem az együttérzés, megértés, feloldozás, felemelés mindent kioldó vizében. Gyönyörű ajándék volt.
 
A 45. születésnapom és a változás örömére olyan dologgal leptem meg magam, ami eddig elképzelhetetlen volt. Elmentem egy stúdióba, ahol kifestettek, majd sok fotó készült rólam. A képeket megkapva pedig nem azonnal elsüllyesztettem őket a számítógép mélyére, hanem örömmel nézegettem és próbáltam, milyen kivágással lehet a legjobbat kihozni belőlük. Tárgyilagosan megállapítottam, melyek azok a részeim, amelyek mindegyik fotón jól néznek ki, melyek az átlagosak és melyek a hátrányos helyzetűek. De ez utóbbiakra is tudtam azt mondani, hogy persze, az újságokban sokkal jobbakat látni, de egyrészt nem vagyok húszéves, szültem két gyereket, másrészt pedig csak mostanában indultam el egy új úton, így még csak kicsit változott a testem. Hosszú évek állnak előttem, hogy magamhoz képest kívül és belül kihozzam a személyes adottságok figyelembe vételével a lehető legjobbat...
 
Lányom sugárzó és szinte lebeg önmaga felett. Bizakodtam, hogy a szóbeli felvételiken sem alakul ki kényes helyzet a beszéd szempontjából, de ilyen nyugodt magabiztosságról álmodni sem mertem. Saját bevallása szerint csak addig izgult, amíg várakoznia kellett, a bizottságok előtt mosolygós, kisimult, gördülékeny és találékony volt, akár magyarul, akár angolul szólalt meg. Az egyik suliban elmosódó képről kellett valami szomorú történetet rögtönöznie, ő pedig úgy beszélt helyzetekről és érzésekről, hogy az egyik tanár azt mondta: zseniális.
 

A szörnyeteg kezd hamuvá válni mindenki szívében...

 
Fogalmam sincs, találkozunk-e még, szükség lesz-e később a segítségedre. Amennyiben nem, nagyon örülök, hogy megismerhettelek. Kísérje az eddigiekhez hasonló áldás, szeretet és alázat munkádat. Igazán örömmel ajánlom lehetőségeid és segítséged a rászorulóknak.
 


Üdvözlettel: Domján Nelli